Erdély. Odafelé.

Hátsziasztok!

Most, hogy hazatértünk, remélem mindenki várja már az erdélyi kiruccanásunkról szóló nagyesszémet. Aki nem, az ne árulja el, hogy olvasta. Elég hosszúnak készül az olvasmány, így négy részletben fogom leírni, külön minden napot. Szóval így lassan, részletekben. Mint egy folytatásos teleregény, itt is vesztik el emberek az emlékezetüket, lesz itt dráma, vidámság, konfliktushelyzet dögivel.

Ez az első nap leírása, melyben: A rázós odafelé út végén csodajó környezet tárul elénk. Kezdődik.

Stáblista, de azért lányok előre:

Nagy Kitti, Farkas Veronika, Máté Edina,
Polgári Luca, Császár Anett, Szőllősi Klaudia ,
Köves Eszter tanár nő, Kalapács Melinda, Köböl Zsolt tanár úr ,
Király Gábor Béla, Zsoltika, A hetedikesek,
Egy-két idegen, Gabi bá' a buszsofőr, Fél liter körte és még sokan mások,
deákmáté.

Mikor legutoljára elköszöntem itt a blogban már csak fél órám volt, hogy beérjek Egerbe, ahonnan hajnal, hangsúlyozom: hajnal, kettőkor indult a buszunk Erdélybe. Anyum bevitt a néptelen utakon, és fél 2-kor már ott voltunk a régi Domus parkolóban, ám a busz és a tanárok még sehol! Éppen kezdtem attól tartani, hogy ez csak egy álom, amikor egyszercsak beállított Kitti és Edina később Veronika és Béla is. Már tudtuk, hogy mi a helyzet. Még ilyen álmosan is. Tudtuk, hogy diákok közül mi leszünk a legnagyobbak, és mi majd jól fenyíthetjük a kisebbeket, ha esetleg rosszalkodnának. Mert azt csak nekünk szabad. Hehe. A fenyítés nevű taktikai húzást már a felszállásnál be kellett vetnünk, hiszen a hetedikesek befoglalták az egymás melletti négy ülést hátul. Na meg mit nem! Hol jár az eszük? Éppen azon gondolkodtam, hogy mit mondjak nekik szép szóval, hogy elmenjenek onnan és éppen gőgösen végigmértem őket, már meg akartam szólalni mikor megérkezett Kitti és az övtáskáját olyan lengülettel dobta le a hátsó ülésre, hogy ha eltalál egy srácot akkor annak bizony betörik a feje. Kitti ugyanezzel a lendülettel ezt mondta:

"Tünés a helyünkről."

Ez annyira, de annyira megdöbbentette a srácokat, hogy szó nélkül durcás arccal előrébb ültek és a rémülettől még vagy 10 percig meg sem tudtak szólalni. Akik látták ezt bizonyára ők is így voltak vele. Nekem mondjuk tetszett és így én nem ijedtem meg annyira. Annyira.
Ekkor még úgy hívtam ezeket a srácokat, hogy "P.ö.cs.ö.k.". De gondolom azért mert hajnal tájban nem szerettük, mikor körülöttünk zajongtak. Ez a név lassan elfelejtődött.

Hajnal kettőkor könnyes búcsút vettünk hűséges családtagjainktól, akik elhoztak minket ezen a késői órán, majd pedig elindultunk a várva várt Erdélybe vezető úton. A buszunk... khmm... hogy is fejezzem ki magam, éppenhogy tűrhető volt. Elég kicsi és fapados. Ráadásul zöld fikaszíne volt. De ez már csak háttérinfó. 02:15 perckor még elevenen beszélgettünk, de tudtuk, hogy ez nem fog sokáig tartani, hiszen mindannyian kicsit fáradtak voltunk. 02:20-kor már békésen aludtunk egymásra dőlve, mindenféle jóga pózt kipróbálva, hogy hogyan lenne igazán kényelmes. Végül beletörődtünk, hogy ez sehogy sem lesz igazán kényelmes, elaludtunk. Valamikor hajnalban ébredtünk fel arra, hogy pontosan egy ellentétes formájú pozícióban fekszünk és, hogy Berettyóújfalun megállunk egy benzinkúton -végre. Mindenki bedöntött magába néhány pohár kávét, energiaitalt, és mi a tizedikesek sunyiban bementünk a benzinkút mögé mert már friss levegőért könyörgött egy-két tüdő. Nem is sejthették, hogy milyen sokáig nem jutnakk ezentúl füstös levegőhöz. Végül visszamásztunk a buszra, és sittysutty hamar el is értünk a határhoz, ahol a határőr gyorsan átnézte iratainkat és már száguldhattunk tovább mesés Erdély vadregényes tájai felé. Azthittük. Benéztük.
Kb. 10 perces út után elértünk első megállónkhoz, Nagyváradhoz. Éppen akkor lett reggel 6 óra. Még sötét volt. Nagyváradon bementünk egy bazinagy templomba, ahol még a mennyezetre is csillagok voltak festve. Tehát bennt is sötét volt. A templom kifejezetten szép volt, de az már nem, hogy hajnal hatkor csak nekünk nyitnak ki benne egy múzeumot, és az idegenvezető még nem tud beszélni normálisan magyarul, mert annyira álmos. Najó nem volt zavaró, inkább vicces. Emellett a bácsi mellett a múzeumban láthattunk Szent László ereklyéjét, azaz egy csontdarabot a koponyájából, ami a díszes mellszobra előtti kis dobozban volt elrejtve. Amint ez a képen is látható. Tiszta izgi. De láttunk még sörös korsókat Benedek pápa arcképével meg ilyen ínyencségek. Érdekes volt, de reggel hatkor, lehet, hogy alvás célszerűbb időtöltés. Ideális lett volna valamikor délután nézni, amikor csúcsformában vagyunk, de mondom, tetszett nekünk.

A buszhoz vezető 2 perces úton Veronika mély barátságot hozott létre egy csigával. Azóta elváltak útjaik, de biztos vagyok benne, hogy nem felejtették el egymást. :D

Nem is sejtettük, hogy az útnak még mekkora része van hátra. Hát nagyon nagy. Miután utaztunk még egy csomót, és legalább ennyit aludtunk a buszon, megálltunk Erdély bejáratánál, Király-hágónál, ahol Köves Eszter tanárnő közölte, hogy csak pisilni van idő, senki nem dohányozhat. Hoppá. Tehát sejtik, avagy tudják ezt a féltett kis titkot. Ez van, itt megkíméltettek a dohányosok. Az út során még Bánffyhunyadon megnéztünk egy református templomot csakis Béla kedvéért, majd pedig Kolozsváron lyukadtunk ki. Minél bentebb voltunk Erdélyben, annál jobban esett az eső. Kolozsváron már csak úgy szakadt, így tulajdonképpen a városnézésből, egy gyors templomnézés és vécézés lett, de azért megnéztük Hunyadi Mátyás szülőházát. Juhhéééé. Itt már mindenki azért rimánkodott, hogy menyjünk már vissza arra a ki...tt buszra és próbáljunk már meg haladni, ha itt úgyis szakad az eső. Végülis győzött a józan ész, és már egyre könnyebb volt elviselni az előttünk ülő hetedikesek vonyításait is. Lehet, hogy csak megszokás. Igaz minket sem kellett félteni.

Száguldás, Ikarus, Szerelem, Száguldás. Na persze. Már amennyire száguldhattunk tovább uticélunk Zetelaka felé. Már vártuk, hogy hazaérjünk. Az út során még volt egy kellemes meglepetésünk, mikor Segesvár után megálltunk a Petőfi múzeumban. Feltehetőleg a tömegsír amibe Petőfit temették, nem lehetett messze tőlünk. Már ha odatemették. Bennt megnéztük a Nemzeti Dal kéziratát, egy asztalon fel volt vázolva a segesvári csata menete, és még sok más ami a költő életéhez kapcsolódott. A múzeum előtt volt egy bazinagy Petőfi szobor. Ez a Petőfi dolog nekem azért is tetszett nagyon mivel én játszottam tavaly is meg idén is őt a március 15.-ei műsorban, és eléggé hozzászoktam, hogy a próbák alatt Sándor volt a nevem, hogy eléggé a szívemhez nőtt ez a dolog. A múzeum vendégkönyvjébe be is dedikáltuk a nevünket. Farkas Veronika, Máté Edina, Nagy Kitti, Király Gábor, deákmáté. Hát igen ez az öt ember. Ez az öt ember azért is lett kicsit jobban kiemelve, mert együtt lettek elszállásolva egy székely családnál Zetelakán. Mindenki azt hitte így öten le fogjuk rombolni a házat, vagy kikészítjük a családot, esetleg hazazavarnak minket onnan, vagy csak simán megfojtanak minket álmunkban. De! Most jön a váratlan fordulat! Senki nem gondolta volna! Hoppáré! Mikor megérkeztünk, annak szurkoltunk, hogy legyen elég helyünk, és esetleg egy-két órára ki is engedjenek minket a faluba... Kocsmázni... Ha van ott olyan egyáltalán -gondoltuk.
Mikor megérkeztünk este hét órakor, nem tudtuk, hogy maga a Kánaán fogad majd minket. Azthiszem.
Egyedül az nem tetszett nekünk, hogy a fogadásnál a Tanárnő nem engedte, hogy elfogadjuk a pálinkát amit kínáltak. Pedig...khm... Kíváncsiak lettünk volna rá. Székely fogadóbizottságban elnyelt minket a jókedv, mert volt egy kislány aki nem csak aranyos volt de még vicces is. Először azzal vett minket le a lábunkról, hogy evés közben bedőlt a bokorba, mint egy homokzsák. Tisztára aranyos volt, ez a képen is látszik. Nade sebaj, megjelentek a "fogadószülők". Mindenre számítottunk csak arra nem, hogy egy harmincas éveiben járó nőt kapunk majd. Pedig ez történt! Kalapács Melinda a neve. Kezdtünk bizakodni. Miközben beszéltünk vele egyre bizakodóbbak lettünk, hiszen csevely közben kiderült, hogy addig maradhatunk kinnt ameddig akarunk, kiszolgálnak minket mindennel, talán még román kisgyereket is tudtunk volna venni. Akartunk mondjuk de az más kérdés. Hogy fokozzuk a pozitív hangulatot, a házunk 1 teleknyire volt a gyülekezési ponttól. Ekkor még úgy gondoltuk, hogy pont ezért fogunk majd mindig időben ott lenni. Tévedtünk. Erről később.
A házunk emeletes volt, mi laktunk az első emeleten. Volt egy 3 és egy 2 ágyas szoba, a 3 ágyashoz plussz egy fürdő. Ezek a szobák egymásra nyíltak, ekkor még tartottunk tőle, hogy nem fognak majd tőlünk aludni. Mivel Bélával voltam egy szobában, innentől kezdve elkezdtem Bécinek szólítani, magam sem tudom miért. Csak olyan jól hangzik. Nincs más hátra, mint előre lementünk ismerkedni és vacsorázni. Vacsora közben megismerkedtünk Zsoltikával a három éves kisfiúval, aki ugyan szégyenlős volt előttünk, mégis úgy érezzük, emlékezni fog ránk.:D
Ami leginkább meglepett minket, hogy vacsora előtt és után egy-egy feles köménypálinkát kellett innunk, desszert mellé pedig vagy két pohár fröccsöt a háziborból. Elkezdtünk gondolkodni, hogyha ez így marad bizony alkoholisták leszünk rövidtávon. Melinda megnyugtatta a népet, hogy ő is dohányzik, ezért rak fel a fürdőszobánkba hamutálat, és ott a vendégeknek is szabad, és persze a teraszon is. Mikor felmentünk vacsoráról a szobába, nem igazán akartuk elhinni, hogy ez nem csak egy álom. Mindenki egymást vagy éppen magát csípkedte. Ez csak egy túl jó álom?! És nem! Ez a túl jó valóság!!! Még internetünk is volt a szobánkban! Ki-ki fogta magát és kihasználta a fürdőszoba által nyújtott szokatlan lehetőségeket, majd pedig elindultunk, mert láttuk odafelé, hogy van erre egy kocsma. Hoppá! Oda egyből odataláltunk. A kocsma neve: Dagi. Minket azonnal megfogott és már bennt is voltunk. A lányok úgy gondolkodtak, hogy első este nem kéne leinni magunkat, mert holnap reggel hétkor, azaz cseszett korán fogunk kelni... Bécinek meg nekem meg mindegy volt. Nade sebaj, majd bepótoljuk, van otthon 2 üveg borunk. Így a lányok vettek boroskólát (2,8 deci bor. 0,2 deci kóla) mi fiúk meg kipróbáltuk az erdélyi sört. Becses nevén Ciuc. Mikor kikértem ugyanígy mondtam ki a nevét, ahogy le van írva. A csaj némiképp furcsán nézett rám, de azért megértett. Nem értem én, mi ebben a furcsa. Talán az, hogy úgy kellett volna mondani, hogy "Csíki". Talán. Elbeszélgettünk, csocsózgattunk és román zenész tehetségeket néztünk a tévében, de sajnos nem volt O-zone... Affenébe. Végül valahogy visszakecmeregtünk este tízre haza, Melinda meg is jegyezte, hogy mit keresünk ilyen korán otthon. Hát a lányok megindokolták, mi meg Bélával durcásan felmentünk az emeletre. A zuhanyzás egy külön műfaj volt. Kicsit érdekes volt úgy zuhanyozni, hogy közben hárman cigiznek mögöttem, de azért megoldható volt. Volt fürdőgatya is. :D:D Minden esetre azt hiszem Veronikának és Bécinek okoztam csak álmatlan forgolódást az ágyban... Kérdezzétek őket. Ők biztos jobban tudják. Miután mindenki lezuhanyzott, és kiengesztelte a tüdejét a napi visszafogott adagolás miatt, elindultunk lefeküdni. Másnap koránhajnalban fél nyolcra kellett odaérnünk. Mint mondtam, kb. 15 méterre laktunk a találkozási ponttól. Ennek még később lesz jelentősége. A nap összefoglalásaként végezetül feltöltök még egy képet szobánk szerény tagjairól:


Az első napunkat erdélyben így foglaltam össze, várjátok a folytatást! To be continued...
deákmáté visszapillantó rovatát olvashatták.
aláírás: dm.